Fel | Kezdőoldal | Kategóriák | Tartalom | Linkek | Irodalomjegyzék

SZTTKSzcientológiai Tudást Tanulmányozó Kör

Ki van a maszk mögött?

(Magyar Hírlap 1997. szeptember 16.)

Amikor pszichopatológiát tanított dr. Hardy Júlia, akkor úgy éreztük, hogy nagyon együtt érez a betegeivel. Nem esetek voltak a számára, hanem emberek. És minél súlyosabb a lelki sérülés - például a skizofrének esetében -, annál nagyobb rokonszenvet árult el irántuk. Jól sejtettük ezt mi, tanítványok.

- Ha ez így is van, nem volt tudatos számomra. De tény, hogy amióta pszichiáterként dolgozom a Lipótmezőn, azóta nagy szellemi kihívást jelent a skizofrének különös világa. Első látásra furcsák, érthetetlenek, elvarázsoltak, idegenek. Később más megközelítésben is találkoztam velük - családterápiában, pszichodráma kapcsán -, és ez a kép árnyaltabbá vált.

• Mi okozza a skizofréniát? Talán genetikai sérülés?

- Részben. Valószínű, hogy komplex okok vannak a betegség kialakulásának hátterében: ezek olyan genetikai, pszichológiai és szociális hatások, amelyek szerencsétlen konstellációja együttesen eredményezik a betegséget. A lakosság csaknem egy százaléka betegszik meg skizofréniában, ami jellegzetesen a fiatal felnőtt kor betegsége. Kimutatható az agyban az ingerületátvivő anyagoknak, a neurotranszmittereknek az anyagcserezavara - amik egyébként lehetővé teszik a gyógyszeres kezelést is. Az agykutatók ezeket teszik felelőssé a hallucinációkért, a téveszmékért, a jellegzetes gondolkodászavarért. Persze, azt senki sem tudja, hogy a biokémiai elváltozások csak kísérő jelenségei egy kóros állapotnak, vagy kiváltó okai.

• Nemcsak orvosként, hanem családterapeutaként is találkozott a betegek családjaival. Van valami jellegzetessége a skizofrén családoknak?

- Különös, konfúz kommunikációt lehet megfigyelni. Sok a kétértelműség, a homályos utalás, a titok, a tulajdonítás. Amikor egymás helyett beszélnek, mintha pontosan ismernék egymás gondolatait, mintha a családnak egy közös lelke lenne. Ahol szinte hiányoznak a határok a családtagok között.

Már az ötvenes években leírták azt a kommunikációs jellegzetességet, amit double bindnak, kettős kötésnek hívnak: amikor a szóbeli közlés tartalmilag ellentmond a mögöttes üzenetnek. A szavak azt mondják: „Gyere, szeretlek, édes fiam!” A testtartás, a hanghordozás, a kapcsolatot minősítő, úgynevezett metakommunikáció viszont azt mondja: „Látni sem bírlak, te szörnyeteg!” A kisgyerek, aki az őt körülvevők - elsősorban az anya - viselkedéséből tanulja meg milyen is ő, és milyen a világ, a többi ember, zavarodottan áll, és nem tudja eldönteni, hogy a fülének higgyen-e, vagy a szívének. Ha zavaros, ellentmondásos üzeneteket kap, hajlamos arra, hogy úgy érezze „a hiba az ő készülékében van”. Ez aláássa önbecsülését, tehát saját magában kételkedő, sérülékeny személyiséggé lesz, aki fokozottan érzékeny minden kudarcra, vélt, vagy valós elutasításra. Lassan azonosul azzal, hogy ő elfogadhatatlan, elutasításra méltó. Védekezésből visszavonul a világtól, egyfajta elefántcsonttoronyba zárkózik, de ezzel elvágja magát az esetleges pozitív tapasztalatoktól is. Szociális kapcsolatokban járatlan, ügyetlen lesz, ez eredményezi azt az idegenszerűséget, ami körülveszi. Ha a szakadék a világ és önmaguk között egyszer csak egy krízisben megnyílik - az újabb fontos területen elszenvedett kudarc, visszautasítás miatt -, akkor a tűrhetetlen feszültségeket csak pszichotikus, elmebeteg módon képes áthidalni. Hallucinálni kezd, nem létező hangokat hall, téves eszméi lesznek. Ezek arról szólnak, hogy őt üldözik, mérgezik, befolyásolják, távolból irányítják. Róla beszél mindenki, rá céloz a hírekben a rádió...

• Miért vonatkoztat mindent magára?

- Ami elviselhetetlen a skizofrén számára, az az, hogy semmirevaló, alkalmatlan, bűnös. A belső kritikát elfogadni mégis nehezebb, mint a külvilágban megtalálni a bajok okát. A saját alkalmatlanságára vonatkozó érzések kivetítésével megkönnyebbül: „nem én vagyok rossz, hanem a világ gonosz.” Így lehet ő zseniális, kivételes, szent, hatalmas. Olyan fontos emberré lesz ezzel a „gondolati csavarral”, akit külföldi titkosszolgálatok üldöznek, aki pusztán a gondolataival képes a világpolitika eseményeibe beleszólni, akitől a kozmosz sorsa függ... Az utcán elhaladó autók rendszámai különös számmisztikában - amit csak ő ért - üzenetet hordoznak számára, a járókelők összejátszanak ellene, minden mindennel összefügg, és róla szól.

• A skizofrén betegekről a kiszámíthatatlanság mellett a vad őrjöngés is eszünkbe jut. Ez is a betegség velejárója?

- Nem, csupán elvétve fordulnak elő erőszakos esetek. A médiák természetesen a szenzációkról számolnak be, amikor egy beteg megtámadta a környezetét. A fő probléma az, hogy az, aki bezárkózik saját világába, ahol hozzá hangok szólnak, látomásai vannak, minden szónak más a jelentése, mint a környező világban, az érthetetlen, furcsa és kiszámíthatatlan. De a jól karban tartott, gyógyszerelt betegek, s elsősorban azok, akik nem szakadnak ki az emberi kapcsolatok kötelékeiből, azok nem őrjöngenek, gyilkolnak. A mi felelősségünk az, hogy vajon hagyunk-e visszautat a lelki útvesztőben eltévedt emberek számára?

• A társadalom szívesen kényszer-gyógykezelteti a skizofrént, elkülöníti, börtönbe zárja, hogy még kapcsolatba se kelljen vele kerülnie, kell-e félni a skizofréntől?

- Bizonyos esetekben, a betegség akut fázisában előfordult, hogy félelmet keltenek. Nem szabad akkor sem magukra hagyni, mellettük kell állni, és orvoshoz kell vinni őket. A gyógyszerek enyhíteni tudják az elviselhetetlen szorongást, és enyhítik a beteg kiszolgáltatottságát saját pszichotikus labirintusuk káprázatainak. Egyébként ugyanolyan embertársaink, mint mások.

• A börtönben meggyógyul-e a skizofrén beteg?

- Két oldala van a pszichiátriai kórházak funkciójának: egyrészt kétségtelen, hogy a társadalom is védekezik a számára problémás, deviánsokkal szemben, akiket szívesen elzár. De a betegeknek is szükségük van egy olyan helyre, ahol elbújhatnak az élet mindennapos megpróbáltatásai, teljesítménykényszerei elől. Ideális esetben ki tudnak szállni az élet mindennapos megpróbáltatásainak, teljesítménykényszereinek világából. Ideális esetben a pszichés krízis felhasználható arra, hogy a beteg újraépíthesse kapcsolatát a valósággal, amibe belezavarodott. Gyógyítani mindig csak a kapcsolat gyógyít, a kirekesztés soha. Ha talál itt egy olyan őszinte és mély emberi kapcsolatot, amelybe belekapaszkodhat, amely megtartja, akkor helyzete már nem olyan reménytelen. A pszichiáternek nagyon kell vigyáznia arra, hogy ne a hatalom képviselőjeként, a „normalitás terrorját” megvalósítva lépjen fel. Sajnos, a pszichiátriai osztályokon ez nem mindig valósul meg.

• Hogyan beszélget ön a betegekkel, be kell kapcsolódjon a téveseszme rendszerébe, hogy szót értsenek?

- A téveseszmék nagyon érdekesek, néha költőiek, néha borzalmasak, és kifejeznek valamit a beteg belső világából, a félelmeit, a vágyait. Vitatkozni azonban a téveseszmékről értelmetlen. De keresni a maszk mögött az embert, izgalmas.

• Férfiakra vagy nőkre jellemzőbb inkább a skizofrénia?

- Több a férfibeteg. Egyébként ma már azon az állásponton vagyunk, hogy jó kerülni a család, az anya hibáztatását. Nem szabad bűnbakot csinálni a családból, mert akkor elveszítjük azokat, akik a beteggel együtt élve igazán tudnak segíteni neki. Családkutatók megfigyelték, ha sikerül a családot rávenni arra, hogy tudatosan fogja vissza a nagy érzelmi töltésű üzeneteit a beteg felé, akkor a visszaesések száma csökkenthető. A beteg heves kritizálása, a lefojtott ellenségeskedés, az elutasítás közrejátszanak az önérzeten esett sebek kiújulásában. Előfordul az is, hogy az egymással kibékíthetetlenül ellenséges szülők éppen a gyerek érdekeire hivatkozva együtt maradnak, nem válnak el. Kifelé a „jó család vagyunk” látszatát igyekeznek fenntartani, míg a falakon belül óriási viharok dúlnak. Az ilyen esetekből az „ellentmondásos kommunikáció” is érthetővé válik. A betegség a fiatal felnőttkorban szokott kitörni, és vannak olyan megfigyelések, amelyek azt támasztják alá, hogy a kór a család stabilitása szempontjából nagy szolgálatot tesz. Az a pár, amelyik megfogadta, hogy együtt marad, amíg a gyereket fel nem neveli, most pótlólagos szülői, gondozói feladatokat kap. A skizofrénia kitörése a gyereknél megakadályozza, hogy a szülők szembenézzenek saját házasságuk csődjével. Fordítva ez úgy igaz, ha a szülőkkel foglalkozunk, s azok fel tudják venni a felelősséget saját kapcsolatuk alakulásáért, akkor feleslegessé válik a fiatal „áldozata” a család egyben maradásáért. Szerencsés esetben felszabadul az érzelmi csapdából, és elindulhat saját felnőtté válásának amúgy is rögös útján.

• A rossz pszichés hatásoknak meddig kell érniük a beteget ahhoz, hogy azok kitörjenek?

- Ezt pontosan senki sem tudja. A korai anya-gyerek kapcsolatnak nyilván kitüntetett szerepe van a személyiség alakulásában. Amikor az anyának rá kell hangolódnia gyermeke „hullámhosszára”, amikor szavak nélkül, szinte egy test, egy lélekként éreznie kell a baba szükségleteit. Ezt az idillt persze sok minden megzavarhatja: a család élethelyzete, az anya saját élettörténete és hiányai stb. Már ebből is látszik, mennyire értelmetlen bűnösöket keresni. Biztos, hogy összetett okai vannak a betegségnek.

• Milyen váltást igényelt öntől, amikor nem az orvos-beteg kapcsolatban találkozott a betegekkel?

- Családterapeuta szerepben engem is meglepett, hogy a család egészét megérteni akarva mennyire világossá váltak a beteg viselkedésének mozgatórugói. „Az ő helyében, más is megőrült volna” - ez volt az érzésem. Amikor pszichodráma csoportot vezettem elmebetegeknek, akkor még több meglepetés ért. Ha nem a hiányokkal, a kóros tünetekkel, a patológiával foglalkoztunk, hanem sikerült megszólítani a személyiség épen maradt részeit, akkor csoporttagjaink meglepően kreatívak, színesek, tehetségesek voltak. Pszichiáterként is nagyon sokat kaptam ettől a csoporttól. Rá kellett jönnöm arra, mennyire relatív az egészségesek és az úgynevezett betegek közötti határ, és hogy az én megközelítésem, a viszony közöttünk, mennyire meghatározza, milyennek is látjuk a másikat: roncsnak vagy ígéretnek...

Bősze Valéria


Vissza az előző oldalra